Kaiser Chiefs: Off With Their Heads
|
Írta: Maya | 2008. 11 28. |
Rá lehet húzni a Kaiser Chiefsre, hogy hát igen, ez is egy tipikus brit indie-rock zenekar, aki klisét klisére halmoz, ismétli önmagát, közepes, nem tud újat mutatni vagy mondani, és csak okosan nyúl a Clash vagy a Blur hagyatékából. Valamitől mégis sikerül nekik az, ami sokaknak nem: hogy amit hallunk, az kétségkívül Kaiser Chiefs-es.
A Mark Ronson (többek között Lily Allen és Amy Winehouse lemezén is dolgozott) és David Arnold (filmzeneszerző producer) közreműködésével készült album kiállta a harmadik lemezek próbáját: továbbra is fellelhetők rajta új, pimasz nüanszok vagy burkolt arconcsapások, a zene pedig még mindig élvezhető és csöppet sem unalmas. Bár elődje, a Yours Truly Angry Mob sok negatív kritikát kapott, sokan fellélegezhettek az Off With Their Heads meghallgatása után (nyilván nem azok, akik az Employmenten hallható slágereket vártak).
Ronson ugyanis pop és dance szösszenetekkel hevítette fel a banda csípős britrockját. Hagyományos és egzotikus ütősöket, dobgépeket, szintiket és karcos gitárokat verbuvált össze, melynek eredménye egy játékos, könnyed, mégis vitathatatlanul kaiseres lemez lett.
A nyitány zseniális: a Spanish Metal épp elég merész és arcátlan (és jó) ahhoz, hogy csak azt lehessen rá mondani: yeah, és hogy epedve várjuk a folytatást. A bizarr klippel rendelkező kislemezdal, a Never Miss A Beat poénos, ironikus szövegei és a New Young Pony Club három tagja csak fokozza az izgalmakat; arról nem is beszélve, hogy ez a lemez egyik legkiválóbb dala. Lalala helyett Oh-oh-oh-t kapunk a You Want Historyban, mely minimum annyira teli van iróniával, mint az előző tételek, csak ez még a táncparkettel is kokettál. A Good Days Bad Days gagyinak is tűnhet a diszkós beütés miatt, de pont ettől lesz bájos: ez a kissé szokatlan műfaj egész jól áll a srácoknak.
Különös, hogy az eddigitől eltérő zenei vonalak, kevert stílusjegyek, a csipetnyi diszkó, pop és dance (és rap) jól funkcionál az indievel. A Half The Truth is ezt bizonyítja: kitűnően működik, hogy a szintikkel teletűzdelt dal második felét Sway DaSafo kúl rapjével turbózzák fel, az őrült szöveg meg csak hab a tortán (I will not lie to you But I definitely only gave you half the truth).
A menetelős, bólogatós Always Happens Like That-et Lily Allen vendégszereplése fűszerezi. Az egyébként picit irritáló leányzó itt egyáltalán nem zavar, sőt, kimondottan jót tesz a dalnak. Az Addicted To Drugs-ból nem lesz stadionokat megmozgató hipersláger, de egy buliban simán megállja a helyét. S bár a szám totál gitárpop, az ütősök olyan löketet adnak neki, ami teljesen más dimenzióba emeli a dalt.
Persze ezen a lemezen is van egy kakukktojás, mint az előzőn a Boxing Champ, s ezt is Nick „Peanut” Hogson dobos énekli. A Remember You’re A Girl egyaránt idézi John Lennont (bár azt nagyon halványan) és a Pink Floyd pszichedelikus világát.
Ronson ugyanis pop és dance szösszenetekkel hevítette fel a banda csípős britrockját. Hagyományos és egzotikus ütősöket, dobgépeket, szintiket és karcos gitárokat verbuvált össze, melynek eredménye egy játékos, könnyed, mégis vitathatatlanul kaiseres lemez lett.
A nyitány zseniális: a Spanish Metal épp elég merész és arcátlan (és jó) ahhoz, hogy csak azt lehessen rá mondani: yeah, és hogy epedve várjuk a folytatást. A bizarr klippel rendelkező kislemezdal, a Never Miss A Beat poénos, ironikus szövegei és a New Young Pony Club három tagja csak fokozza az izgalmakat; arról nem is beszélve, hogy ez a lemez egyik legkiválóbb dala. Lalala helyett Oh-oh-oh-t kapunk a You Want Historyban, mely minimum annyira teli van iróniával, mint az előző tételek, csak ez még a táncparkettel is kokettál. A Good Days Bad Days gagyinak is tűnhet a diszkós beütés miatt, de pont ettől lesz bájos: ez a kissé szokatlan műfaj egész jól áll a srácoknak. Különös, hogy az eddigitől eltérő zenei vonalak, kevert stílusjegyek, a csipetnyi diszkó, pop és dance (és rap) jól funkcionál az indievel. A Half The Truth is ezt bizonyítja: kitűnően működik, hogy a szintikkel teletűzdelt dal második felét Sway DaSafo kúl rapjével turbózzák fel, az őrült szöveg meg csak hab a tortán (I will not lie to you But I definitely only gave you half the truth).
A menetelős, bólogatós Always Happens Like That-et Lily Allen vendégszereplése fűszerezi. Az egyébként picit irritáló leányzó itt egyáltalán nem zavar, sőt, kimondottan jót tesz a dalnak. Az Addicted To Drugs-ból nem lesz stadionokat megmozgató hipersláger, de egy buliban simán megállja a helyét. S bár a szám totál gitárpop, az ütősök olyan löketet adnak neki, ami teljesen más dimenzióba emeli a dalt.
Persze ezen a lemezen is van egy kakukktojás, mint az előzőn a Boxing Champ, s ezt is Nick „Peanut” Hogson dobos énekli. A Remember You’re A Girl egyaránt idézi John Lennont (bár azt nagyon halványan) és a Pink Floyd pszichedelikus világát.
Nyilván nem lenne elég a menő producerek meg a vendégelőadók munkája, ha nincs jó „nyersanyag” és laposak a szövegek, de hálistennek nem így van. Persze előfordul egy-egy közepesre sikeredett szám a lemezen, hogyne, de összességében elégedetten dőlhetünk hátra. A srácokat továbbra sem kell véresen komolyan venni, bár a szemfülesek elgondolkodtató részletekre is bukkanhatnak bizonyos dalokban.
Nem hinném, hogy mindig a szinte (?) tökéletes Employmenthez kellene hasonlítani a banda lemezeit. Olyat már úgysem produkálnak, és amúgy is: ők is változnak, mi is, no meg a trendek is. Mindenesetre jó, amit csinálnak, mégha nem is tökéletes.
Nem hinném, hogy mindig a szinte (?) tökéletes Employmenthez kellene hasonlítani a banda lemezeit. Olyat már úgysem produkálnak, és amúgy is: ők is változnak, mi is, no meg a trendek is. Mindenesetre jó, amit csinálnak, mégha nem is tökéletes.
