AC/DC Budapesten
2009. március 23. este 21 óra, Papp László Sportaréna: Egy álom vált valóra, az AC/DC végre Budapesten! Szinte még most sem hiszem el, hogy ott lehettem! A koncert előtt, mikor elvállaltam ennek a cikknek a megírását, még nem tudtam, hogy mire vállalkozok. Mivel szerintem elég nehéz egy olyan dologról írni, amit nem lehet szavakba önteni. Ám most mégis megpróbálom.
Bizonyára mindenki hallotta már ezt a négy betűt, AC/DC. És merem feltételezni, hogy csak az emberek nagyon kevés hányada az, akinek az egyenáram-váltóáram kifejezés ugrik be elsőnek. Szerinted miért? Tudom, költői kérdés…
Előljáróban szeretnék írni néhány szót az együttes megalakulásáról, történetéről. 1973-ban alakultak Sydneyben a Young fivérek vezetésével, akik azóta is meghatározó szerepet töltenek be az együttes életében. Mint minden zenekarnál lenni szokott, nekik is nehézkes volt a kezdet. Eleinte csak kisebb klubokban zenéltek, és a folyamatos tagcsere se könnyítette meg a helyzetet. De 1974-re végre megtalálták a siker kulcsát, Bon Scott-ot, az akkori énekest. Vele egészen 1980-ig zenélhették körbe az egész világot, ugyanis februárban tragikus hirtelenséggel alkoholmérgezésben elhunyt. Később, Scott apjának bíztatására sikerült túltenniük magukat a tragédián, és kis idővel a temetés után újból munkához láttak, már a jelenlegi énekessel, Brian Johnsonnal karöltve. Vele még abban az évben elkészítették a legsikeresebb albumukat, a Back In Black-et, ami azóta 42 millió példányszámban kelt el, és ezzel Micheal Jackson Thillere után a második helyet foglalja el az örökranglistán. A banda összesen 16 stúdióalbumot adott ki eddig, közel 500 millió példányt adtak el belőlük világszerte; ennek eredményeként csak az USA-ban 62(!) platina lemezzel büszkélkedhetnek, és akkor még a többi országról nem is beszéltem. Nos, szerintem már csak ez is elég magyarázat lehetne a bevezetőben feltett kérdésemre…
Akkor most jöjjön a koncert. De hol is kezdjem? Talán írok egy kicsit az előzményekről. Olyan 2-3 éve kezdtem el AC/DC-t hallgatni, és már akkor megfogadtam, hogyha egyszer Közép-Európában járnak turnézni, akkor én azon feltétlenül ott leszek. Ám ez akkoriban egy édes álomnak tűnt, ugyanis miben reménykedik az ember, amikor arra gondol, hogy egy több mint 30 éves zenekar, akik 2001-ben voltak utoljára turnén, és akkor is csak Németországig jutottak el, majd pont erre járnak, csak úgy… Szerencsére tévedtem. Ezentúl minden álmom így teljesüljön! A srácok 2008-ban kiadták a Black Ice-ot, és elindultak turnézni. Ezaz! De csak ne ilyen sietősen, mert mire eljutott hozzám is a hír, hogy jönnek Budapestre, és mielőtt eszeveszetten elkezdtem volna futni a jegyirodába, sajnos azzal a hírrel is szembesülnöm kellett, hogy már az első nap(!) az összes jegy elkelt, és a feketepiacon már csak 6 számjegyű összegekért lehet hozzájutni egy darabhoz. Hát mondom köszi, "majdnem" voltam AC/DC koncerten, és itt kb. le is zártam a témát. Úgy tűnik, hogy nekem már csak a Youtube marad. Igen ám, de úgy néz ki, hogy a jegyüzérek arra nem számítottak, hogy ezt még nagyon sok ember így gondolja rajtam kívül. És mivel már vészesen közelgett a várva-várt nap, ők meg valószínűleg nem akarták elvinni az egész családot, az árak is folyamatosan csökkentek. A koncert előtt egy héttel már csak 50 ezer forint volt egy jegy, és egy nappal előtte már csak 35 körül járt. Ekkor csaptam le én! És bárki bármit mond, azóta sem bántam meg!
A koncert
Átvettem a jegyem a Stefánián, megittam az utolsó dobozos sörömet a BKV-n, találkoztam a haverokkal a Stadionoknál, és elindultunk be az Arénába. Megvolt a jegykezelés, bejutottunk. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Highway to Hell, és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Az előtérben nyüzsgő, izgatott emberek. AC/DC-s pólóban, villogó piros szarvacskákkal a fejükön. Rajtam nem volt semmilyen speckó cucc, így hát vettem én is egy olyat 3000-ért, tudom, hogy egy kicsit soknak tűnik, de egyszer vannak itt nálunk, nem? Megvolt a dohányzóban az utolsó cigi, mert bent már nem lehetett ( elvileg… ), mosdó, csapat fénykép, és nyomás be a küzdőtérre! Bent egyből sikerült megtapasztalni a szeretett securitys honfitársainknak a vendégszeretetét: igazából nem nagyon érdekelte őket, hogy hány éves és milyen nemű vagy, de ha hozzáértél a kordonhoz, akkor borultál azzal együtt. Oké, ez csak semmiség, elvégre nem miattuk jöttünk ide 15 ezren. És nem is az Answer nevezetű előzenekarért, akik lenyomtak egy szűk félórát, kisebb-nagyobb sikerrel. Hanem az AC/DC-ért!!! Miután mindenkinek nagy nehezen sikerült elfoglalnia a helyét, jött a szokásos tíz perces hangulatfokozó csend, aztán egyszercsak elsötétül az Aréna, mindenki szótlan. Majd megjelenik a kivetítőn az a bizonyos négy betű… Már mindenki lélegzetvisszafojtva feszül, ééééééés megszólal a Rock 'n' Roll Train! Kettényílik a kivetítő, és középen kirobog egy óriás gőzmozdony. Hát az az érzés tényleg leírhatatlan, amikor 15 ezer ember egyszerre kezd el üvölteni, tombolni, ugrálni. Angus Young, a gitáros, a védjegyévé vált kisiskolás egyenruhájában, Brian Johnson a szokásos pimasz mosolyával, Malcom Young a rezzenéstelen arcával, Phil Rudd, a dobos, cigivel a szájában megérkezett hozzánk, hogy egy felejthetetlen élményt nyújtsanak nekünk! Ahogy jöttek egymás után a jobbnál jobb számok, úgy kezdett egyre melegebb lenni, így hát rövidesen követnünk kellett Angus példáját, aki egy szál gatyában nyomta egy idő után, szokásához híven. Most nem részleteznék minden számot külön-külön, szerintem elég ha csak annyit mondok, hogy volt olyan periódusom, amikor 5 cm-nél se tudtam volna magasabbra ugrani, ilyenkor inkább csak "gitároztam" lazításképp magamban, miközben épp levegőért kapkodtam. De az utolsó hatos blokkot nem tudom szó nélkül hagyni, és nem is akarom! Megszólal a kedvencem, a You Shook Me All Night Long, már alig volt bennem erő, de AKKOR IS végig kellett énekelnem! És ekkor még nem is tudtam, hogy mit tartogat még az este. Ezután következett egyből a T.N.T., amitől 
szinte bombaként robbanva, újabb nem létező energiák szabadultak fel belőlem, és már megint ugráltam ( mondjuk szerintem a mellettem állók ennek kevésbé örültek ). Nem úgy, mint a következő számnak, a Whole Lotta Rosie-nak. Szerintetek mit hoz ki az emberekből, ha egy 6 méter átmérőjű felfújható prostituált éppen lovagol egy gőzmozdonyon? Na igen, pont azt. És ekkor következett számomra az est fénypontja, a Let There Be Rock. Angus itt egy röpke 10 perces gitárszólóval kápráztatott el minket, megspékelve ezt egy 3 méter magas teleszkópos, köralakú emelvénnyel az A szektor közepén, ahol ugyanis a hátán pörögve pengetett. És még csak ezután jött a ráadás. Először lángba borították az Arénát a Highway to Hell-lel, majd mindezt 6 db ágyúval lebombázták a For Those About To Rock című szám közben. Sajnos ezzel be is fejeződött a közel 2 órás show, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha eljutok-e még egy ehhez hasonló koncertre. De abban biztos vagyok, hogy egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit soha nem fogok elfelejteni! Köszönöm AC/DC!
Oszd meg a véleményed másokkal. (0 hozzászólás)
Előljáróban szeretnék írni néhány szót az együttes megalakulásáról, történetéről. 1973-ban alakultak Sydneyben a Young fivérek vezetésével, akik azóta is meghatározó szerepet töltenek be az együttes életében. Mint minden zenekarnál lenni szokott, nekik is nehézkes volt a kezdet. Eleinte csak kisebb klubokban zenéltek, és a folyamatos tagcsere se könnyítette meg a helyzetet. De 1974-re végre megtalálták a siker kulcsát, Bon Scott-ot, az akkori énekest. Vele egészen 1980-ig zenélhették körbe az egész világot, ugyanis februárban tragikus hirtelenséggel alkoholmérgezésben elhunyt. Később, Scott apjának bíztatására sikerült túltenniük magukat a tragédián, és kis idővel a temetés után újból munkához láttak, már a jelenlegi énekessel, Brian Johnsonnal karöltve. Vele még abban az évben elkészítették a legsikeresebb albumukat, a Back In Black-et, ami azóta 42 millió példányszámban kelt el, és ezzel Micheal Jackson Thillere után a második helyet foglalja el az örökranglistán. A banda összesen 16 stúdióalbumot adott ki eddig, közel 500 millió példányt adtak el belőlük világszerte; ennek eredményeként csak az USA-ban 62(!) platina lemezzel büszkélkedhetnek, és akkor még a többi országról nem is beszéltem. Nos, szerintem már csak ez is elég magyarázat lehetne a bevezetőben feltett kérdésemre…Akkor most jöjjön a koncert. De hol is kezdjem? Talán írok egy kicsit az előzményekről. Olyan 2-3 éve kezdtem el AC/DC-t hallgatni, és már akkor megfogadtam, hogyha egyszer Közép-Európában járnak turnézni, akkor én azon feltétlenül ott leszek. Ám ez akkoriban egy édes álomnak tűnt, ugyanis miben reménykedik az ember, amikor arra gondol, hogy egy több mint 30 éves zenekar, akik 2001-ben voltak utoljára turnén, és akkor is csak Németországig jutottak el, majd pont erre járnak, csak úgy… Szerencsére tévedtem. Ezentúl minden álmom így teljesüljön! A srácok 2008-ban kiadták a Black Ice-ot, és elindultak turnézni. Ezaz! De csak ne ilyen sietősen, mert mire eljutott hozzám is a hír, hogy jönnek Budapestre, és mielőtt eszeveszetten elkezdtem volna futni a jegyirodába, sajnos azzal a hírrel is szembesülnöm kellett, hogy már az első nap(!) az összes jegy elkelt, és a feketepiacon már csak 6 számjegyű összegekért lehet hozzájutni egy darabhoz. Hát mondom köszi, "majdnem" voltam AC/DC koncerten, és itt kb. le is zártam a témát. Úgy tűnik, hogy nekem már csak a Youtube marad. Igen ám, de úgy néz ki, hogy a jegyüzérek arra nem számítottak, hogy ezt még nagyon sok ember így gondolja rajtam kívül. És mivel már vészesen közelgett a várva-várt nap, ők meg valószínűleg nem akarták elvinni az egész családot, az árak is folyamatosan csökkentek. A koncert előtt egy héttel már csak 50 ezer forint volt egy jegy, és egy nappal előtte már csak 35 körül járt. Ekkor csaptam le én! És bárki bármit mond, azóta sem bántam meg!A koncert
Átvettem a jegyem a Stefánián, megittam az utolsó dobozos sörömet a BKV-n, találkoztam a haverokkal a Stadionoknál, és elindultunk be az Arénába. Megvolt a jegykezelés, bejutottunk. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Highway to Hell, és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Az előtérben nyüzsgő, izgatott emberek. AC/DC-s pólóban, villogó piros szarvacskákkal a fejükön. Rajtam nem volt semmilyen speckó cucc, így hát vettem én is egy olyat 3000-ért, tudom, hogy egy kicsit soknak tűnik, de egyszer vannak itt nálunk, nem? Megvolt a dohányzóban az utolsó cigi, mert bent már nem lehetett ( elvileg… ), mosdó, csapat fénykép, és nyomás be a küzdőtérre! Bent egyből sikerült megtapasztalni a szeretett securitys honfitársainknak a vendégszeretetét: igazából nem nagyon érdekelte őket, hogy hány éves és milyen nemű vagy, de ha hozzáértél a kordonhoz, akkor borultál azzal együtt. Oké, ez csak semmiség, elvégre nem miattuk jöttünk ide 15 ezren. És nem is az Answer nevezetű előzenekarért, akik lenyomtak egy szűk félórát, kisebb-nagyobb sikerrel. Hanem az AC/DC-ért!!! Miután mindenkinek nagy nehezen sikerült elfoglalnia a helyét, jött a szokásos tíz perces hangulatfokozó csend, aztán egyszercsak elsötétül az Aréna, mindenki szótlan. Majd megjelenik a kivetítőn az a bizonyos négy betű… Már mindenki lélegzetvisszafojtva feszül, ééééééés megszólal a Rock 'n' Roll Train! Kettényílik a kivetítő, és középen kirobog egy óriás gőzmozdony. Hát az az érzés tényleg leírhatatlan, amikor 15 ezer ember egyszerre kezd el üvölteni, tombolni, ugrálni. Angus Young, a gitáros, a védjegyévé vált kisiskolás egyenruhájában, Brian Johnson a szokásos pimasz mosolyával, Malcom Young a rezzenéstelen arcával, Phil Rudd, a dobos, cigivel a szájában megérkezett hozzánk, hogy egy felejthetetlen élményt nyújtsanak nekünk! Ahogy jöttek egymás után a jobbnál jobb számok, úgy kezdett egyre melegebb lenni, így hát rövidesen követnünk kellett Angus példáját, aki egy szál gatyában nyomta egy idő után, szokásához híven. Most nem részleteznék minden számot külön-külön, szerintem elég ha csak annyit mondok, hogy volt olyan periódusom, amikor 5 cm-nél se tudtam volna magasabbra ugrani, ilyenkor inkább csak "gitároztam" lazításképp magamban, miközben épp levegőért kapkodtam. De az utolsó hatos blokkot nem tudom szó nélkül hagyni, és nem is akarom! Megszólal a kedvencem, a You Shook Me All Night Long, már alig volt bennem erő, de AKKOR IS végig kellett énekelnem! És ekkor még nem is tudtam, hogy mit tartogat még az este. Ezután következett egyből a T.N.T., amitől szinte bombaként robbanva, újabb nem létező energiák szabadultak fel belőlem, és már megint ugráltam ( mondjuk szerintem a mellettem állók ennek kevésbé örültek ). Nem úgy, mint a következő számnak, a Whole Lotta Rosie-nak. Szerintetek mit hoz ki az emberekből, ha egy 6 méter átmérőjű felfújható prostituált éppen lovagol egy gőzmozdonyon? Na igen, pont azt. És ekkor következett számomra az est fénypontja, a Let There Be Rock. Angus itt egy röpke 10 perces gitárszólóval kápráztatott el minket, megspékelve ezt egy 3 méter magas teleszkópos, köralakú emelvénnyel az A szektor közepén, ahol ugyanis a hátán pörögve pengetett. És még csak ezután jött a ráadás. Először lángba borították az Arénát a Highway to Hell-lel, majd mindezt 6 db ágyúval lebombázták a For Those About To Rock című szám közben. Sajnos ezzel be is fejeződött a közel 2 órás show, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha eljutok-e még egy ehhez hasonló koncertre. De abban biztos vagyok, hogy egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit soha nem fogok elfelejteni! Köszönöm AC/DC! Oszd meg a véleményed másokkal. (0 hozzászólás)
