Viva Italia!
|
Írta: Lujzi | 2004. 09 20. |
Azt hinné az ember, mi sem egyszerűbb, mint kimenni külföldre babysitterkedni egy kicsit, utazni, világot látni, megtanulni a nyelvet, minél több embert megismerni, de rá kellett jönnöm, hogy azért nem minden fenékig tejföl…
Július 2-án érkeztem Ventimigliaba, egy kis városba a francia határ mellé, Monacotól kb 20 km-re. Minden csodaszépnek tűnt - még a 25 órás buszozás után is-, gyönyörű táj, kedves család, aranyos gyerekek. Tulajdonképpen túl nagy csalódás nem is ért velük kapcsolatban, bár ismerve az olasz temperamentumot azt reméltem, hogy egészen közvetlen kapcsolat alakul ki köztünk, de végig megtartották a távolságot. Egyedül a kis 4 éves Augustohoz sikerült közel férkőznöm, mivel ugyebár ő még fiatal, ártatlan, mit sem sejt a nagyvilágról! Ellentétben a 10 éves Federicaval, aki persze mindent jobban tudott nálam, és el akarta nekem magyarázni még azt is, hogyan kell teát főzni, illetve, hogy Anglia nem EU-tag - mert hát ugye ő jártas ilyen területen is! Bár miután a szülők (mindkettő egyetemet végzett) megkérdezték tőlem, hogy van-e nálunk hegy és télen van-e hó, már nem ért túl nagy meglepetés. És számomra az a szomorú, hogy szinte mindenki ennyire tájékozatlan- a franciák még inkább, sőt, ők még igénytelenek is, a fürdést néha parfümmel helyettesítik, ami engem meglepett a hírhedt francia divatvilág után - és mégsem szégyellik magukat, nem látják saját tudatlanságukat. Egyszerűen nem vesznek tudomást a közép-európai és keleti államokról, nem érdeklődnek iránta. Még azt sem tudták, hogy mi a hivatalos nyelv nálunk, először a németre tippeltek. Ez már kicsit abszurd volt, ennyire azért nincsenek messze!!!
A munka szerencsére nem volt megerőltető, tényleg csak a gyerekekkel kellett foglalkoznom; esténként sosem dolgoztam; ha akartam, mehettem velük, ha nem, csinálhattam akármit, és a vasárnap teljesen szabad volt. Szinte minden hétköznapom nagyjából ugyanúgy nézett ki: reggeltől délig vigyáztam a kicsikre a tengerparton, aztán a kisfiút elvittem a mamihoz, majd 5-től estig ismét fürdőzés. Furcsa egy kölyök, ő az egyetlen, aki hiányzik a családból, akit tényleg megszerettem. Mert akárhogy is küzdött minden hazamenetelkor, végigrohant a tengerparti éttermen meztelenül, rugdosott, harapdált és még sorolhatnám mi mindennel tette próbára amúgy sem nagy türelmemet az a kis ördögfajzat, mégis láttam, hogy kötődik hozzám, szeretetéhsége van, mivel nem sokat látja a szüleit, s én ezt igyekeztem kárpótolni. És nagyon jól tudott esni, amikor mellém bújt reggel az ágyamban, csókot adott, és a legmeghatóbb az volt számomra, amikor ezt kérdezte tőlem: „Tudod, hogy Te vagy az anyukám?” Komolyan, majdnem elpityeredtem…
Hát igen, ők tipikus mintaképei a nyugati gyermeknemzedéknek: nem a szülei nevelik fel, csak pénzelik őket; azt hiszik, ezzel kárpótolhatják a csemetéjükkel elmaradt időtöltést, de ez persze nem elég, és így lesznek a gyerekek agresszívak, elkényeztetettek, hisztisek, szófogadatlanok, sznobok és beképzeltek, ugyanis igen gyakran hangoztatták mind a gyerekek, mind a szülők, hogy ők a legszebbek, legokosabbak, legügyesebbek a világon. Szerintem nem a legmegfelelőbb nevelési módszer…
Persze mindemellett élménydús 2 hónapot töltöttem el kint: mentem moziba, színházba, láttam középkori jelmezben felvonulást, sólyomröptetést, brazil táncos lányokat, capueirat, különböző koncerteket, a Miss Italia elődöntőjét és még sorolhatnám. Viszont nagyon bosszantott, hogy ebben a városban nem volt szórakozóhely, így csak egyszer sikerült a Sanremoi discoba eljutnom egy argentin au-pair srác kíséretében, aki ott nyaralt. Furcsa volt a fiatalság, napközben egyszerűen eltűntek, a parton soha nem találkoztam eggyel sem, egész Liguria kisgyerekes családoknak van kitalálva, mind az árak mind a programok tekintetében. Mire éjjel megjelentek az utcákon, nekem sajnos már hazafelé kellett vennem az irányt, mert ezek az olaszok korán keltek, így én is. Másrészt pénzem se volt beülni egy kávézóba, abból a csekély heti 60 euróból nem nagyon futotta ilyesmire. Inkább utazásra költöttem, megnéztem Monacót, Milánót, Genovát, és a környező városokat; mit mondjak, emiatt már megérte kiutazni, leírhatatlan milyen szép tájakon sétáltam: azok a pálmafák, a régi épületek, az azúrkék tenger, az óriási hajók, az a rengeteg virág még az út mentén is… Ez nagyon hiányzik!
Volt még egy dolog, ami sokat jelentett kintlétem alatt: megismerkedtem egy 56 éves magyar világjáró nővel, aki már több éve ott élt. Nagyon sok érdekeset hallottam tőle, sok mindenről felvilágosított, hogy mi miért történik így ebben azt országban, mégis sajnáltam egy kicsit, mert nem találta igazán a helyét, pedig nagyon értelmes, fiatalos gondolkodásmóddal, jó alakkal (bizony, egyik- másik fiatal lány megirigyelhetné!), de egyedül érzi magát, mert az ottani emberek mások, mint mi. Nem lehet velük komolyabb témáról beszélni, mert nem képesek rá, felszínesek és sokszor tudatlanok. Annyira örült nekem, sokat jártunk el együtt, és amikor elbúcsúztam, kaptam tőle egy kis ajándékot, de ami sokkal többet ért, hogy sírt, amiért elmegyek. Hihetetlen érzés volt, a nagymamám lehetne, és ennyire ragaszkodott hozzám, mint barátnőjéhez. Nagyon sokat számított, hogy ott volt.
Azt hiszem nem egy felhőtlen tengerparti nyaralást írtam le, de sok tanulság van benne, rengeteg tapasztalatot adott és egy kis rálátást a világra. Ha a családot nem is látom többet, akkor se bántam meg semmit, 2 hónap alatt annyi élményt szereztem, mint más talán egész életében. Ha valaki kedvet kap ilyesmire, nem beszélném le semmiképp, mert ha nem is könnyű egy vadidegen családdal együtt élni és alkalmazkodni hozzájuk, de belecsöppen egy más kultúrába, amit közvetlenül átélhet.
Mindezek után, mivel az ország maga nagyon megfogott, még mindig Viva Italia!!!
A munka szerencsére nem volt megerőltető, tényleg csak a gyerekekkel kellett foglalkoznom; esténként sosem dolgoztam; ha akartam, mehettem velük, ha nem, csinálhattam akármit, és a vasárnap teljesen szabad volt. Szinte minden hétköznapom nagyjából ugyanúgy nézett ki: reggeltől délig vigyáztam a kicsikre a tengerparton, aztán a kisfiút elvittem a mamihoz, majd 5-től estig ismét fürdőzés. Furcsa egy kölyök, ő az egyetlen, aki hiányzik a családból, akit tényleg megszerettem. Mert akárhogy is küzdött minden hazamenetelkor, végigrohant a tengerparti éttermen meztelenül, rugdosott, harapdált és még sorolhatnám mi mindennel tette próbára amúgy sem nagy türelmemet az a kis ördögfajzat, mégis láttam, hogy kötődik hozzám, szeretetéhsége van, mivel nem sokat látja a szüleit, s én ezt igyekeztem kárpótolni. És nagyon jól tudott esni, amikor mellém bújt reggel az ágyamban, csókot adott, és a legmeghatóbb az volt számomra, amikor ezt kérdezte tőlem: „Tudod, hogy Te vagy az anyukám?” Komolyan, majdnem elpityeredtem…Hát igen, ők tipikus mintaképei a nyugati gyermeknemzedéknek: nem a szülei nevelik fel, csak pénzelik őket; azt hiszik, ezzel kárpótolhatják a csemetéjükkel elmaradt időtöltést, de ez persze nem elég, és így lesznek a gyerekek agresszívak, elkényeztetettek, hisztisek, szófogadatlanok, sznobok és beképzeltek, ugyanis igen gyakran hangoztatták mind a gyerekek, mind a szülők, hogy ők a legszebbek, legokosabbak, legügyesebbek a világon. Szerintem nem a legmegfelelőbb nevelési módszer…
Persze mindemellett élménydús 2 hónapot töltöttem el kint: mentem moziba, színházba, láttam középkori jelmezben felvonulást, sólyomröptetést, brazil táncos lányokat, capueirat, különböző koncerteket, a Miss Italia elődöntőjét és még sorolhatnám. Viszont nagyon bosszantott, hogy ebben a városban nem volt szórakozóhely, így csak egyszer sikerült a Sanremoi discoba eljutnom egy argentin au-pair srác kíséretében, aki ott nyaralt. Furcsa volt a fiatalság, napközben egyszerűen eltűntek, a parton soha nem találkoztam eggyel sem, egész Liguria kisgyerekes családoknak van kitalálva, mind az árak mind a programok tekintetében. Mire éjjel megjelentek az utcákon, nekem sajnos már hazafelé kellett vennem az irányt, mert ezek az olaszok korán keltek, így én is. Másrészt pénzem se volt beülni egy kávézóba, abból a csekély heti 60 euróból nem nagyon futotta ilyesmire. Inkább utazásra költöttem, megnéztem Monacót, Milánót, Genovát, és a környező városokat; mit mondjak, emiatt már megérte kiutazni, leírhatatlan milyen szép tájakon sétáltam: azok a pálmafák, a régi épületek, az azúrkék tenger, az óriási hajók, az a rengeteg virág még az út mentén is… Ez nagyon hiányzik!Volt még egy dolog, ami sokat jelentett kintlétem alatt: megismerkedtem egy 56 éves magyar világjáró nővel, aki már több éve ott élt. Nagyon sok érdekeset hallottam tőle, sok mindenről felvilágosított, hogy mi miért történik így ebben azt országban, mégis sajnáltam egy kicsit, mert nem találta igazán a helyét, pedig nagyon értelmes, fiatalos gondolkodásmóddal, jó alakkal (bizony, egyik- másik fiatal lány megirigyelhetné!), de egyedül érzi magát, mert az ottani emberek mások, mint mi. Nem lehet velük komolyabb témáról beszélni, mert nem képesek rá, felszínesek és sokszor tudatlanok. Annyira örült nekem, sokat jártunk el együtt, és amikor elbúcsúztam, kaptam tőle egy kis ajándékot, de ami sokkal többet ért, hogy sírt, amiért elmegyek. Hihetetlen érzés volt, a nagymamám lehetne, és ennyire ragaszkodott hozzám, mint barátnőjéhez. Nagyon sokat számított, hogy ott volt.
Azt hiszem nem egy felhőtlen tengerparti nyaralást írtam le, de sok tanulság van benne, rengeteg tapasztalatot adott és egy kis rálátást a világra. Ha a családot nem is látom többet, akkor se bántam meg semmit, 2 hónap alatt annyi élményt szereztem, mint más talán egész életében. Ha valaki kedvet kap ilyesmire, nem beszélném le semmiképp, mert ha nem is könnyű egy vadidegen családdal együtt élni és alkalmazkodni hozzájuk, de belecsöppen egy más kultúrába, amit közvetlenül átélhet.
Mindezek után, mivel az ország maga nagyon megfogott, még mindig Viva Italia!!!
