El Camino - Az Út

- Merre is mentél, hol is van pontosan az Út?

- A Pireneusokban, Franciaországban, egy Saint-Jean-Pied-de-Port nevű pici falucskából indultam, és 800 kilométer gyaloglás után Santiago de Compostelába érkeztem meg, ami Észak-nyugat Spanyolországban van, nem messze az Atlanti-óceán partjától.


- 800 kilométer?! Hallani is szörnyű... Mi vett rá, hogy elindulj ezen a túrán?

- Az igazat megvallva nem akartam szolibérletre költeni, ezért úgy gondoltam, sétálok egy kicsit, azalatt majdcsak lebarnulok...  A viccet félretéve, először egy fitnesz újságban olvastam róla egy cikket februárban, ami nagyon megfogott, és egy hónappal  később kezdtem el tervezgetni az utat. Először azt a feltételt szabtam, hogy csak akkor indulok el, ha jön velem valaki, de rá kellett jönnöm, hogy senki sem vállalja be az ismerőseim közül, így nem volt mit tenni, egyedül kellett mennem.

- Ez egy szervezett utazás? Egyáltalán hogyan jutottál el oda?

- Nem, mindenki magának szervezi, azzal mész, amivel és akivel akarsz, akkor indulsz, amikor akarsz és annyit gyalogolsz, amennyit akarsz. Megvettem tehát a repjegyet Párizsba, meg egy TGV jegyet Bayonne-ba és akkor már nem volt visszaút. Július 7-én, délután kezdtem el a gyaloglást.


- Milyen volt a kezdet és milyen emberekkel találkoztál?

- Nehezek voltak az első lépések, annak tudatában, hogy több mint 800 kilométer áll előttem az ismeretlenben... Legnagyobb örömömre már a második napon négyen gyalogoltunk –egy német lány, egy ausztrál és egy osztrák fiú - és a kis csapatunk egyben is maradt 2 héten keresztül. A világ minden részéről jöttek emberek, nem is tudnám megmondani, honnan a legtöbben, de egy dolog közös volt, ez pedig a barátságosság és nyíltság.  Szinte mindenki más tempóban halad, vannak, akik egyedül szeretnek gyalogolni, vannak, akik csoportosan. Legtöbben már hajnalban elindulnak, így dél körül a következő szálláshelyre érnek, mi azonban 8-9 körül indultunk el reggelente, és sok kis pihenőt iktattunk be, mondván majdcsak odaérünk előbb-utóbb...


- 800 kilométer? Nem sebesedett ki a lábad?

- Ami azt illeti, igen. Bár profi bakancsban és zoknikban mentem, mégsem tudtam elkerülni az ujjaim vízhólyagosodását. A tízből nyolcon nőtt hólyag, sokszor össze sem tudtam zárni tőlük az ujjaimat... Aztán valaki megmutatta, hogy legjobb, ha tűvel cérnát fűzök bele, így nem heged be, és a víz folyamatosan ki tud jönni a cérna mentén. Fél órával később a fájdalom is megszűnik.

- Miket kell vinni egy ilyen nagyszabású túrára?

- A Camino nem hasonlítható össze semmilyen kirándulással vagy túrával. Ilyen megterhelés mellett minden apró dolognak jelentősége van. Néha szívem szerint mindent eldobtam volna, sokszor úgy éreztem, beszakad a hátam. Egyébként 13 kilogramm volt a hátizsákom, de túl soknak bizonyult, ezért Burgosban előreküldtem postán 2,5 kilót...  Mellesleg 3 pár zokni, rövidnadrág, 3 póló, pulcsi, esőkabát, könnyű trekking bakancs, hálózsák. Néhány extra dologról sem tudtam lemondani: kis párna alváshoz,  villanyborotva és hajrögzítő... Ebből a párnának nagyon nagy hasznát vettem.

- Milyen szállásokon aludtál meg éjszakánként? Mi volt a legextrémebb alvóhelyed?

- Általában egy nagy szoba tele van zsúfolva emeletes ágyakkal és az érkezési sorrend számít, tehát megesett, hogy be sem fértem a szálláshelyre. A szabadban is aludtunk, bár a mosás és tisztálkodás miatt igyekeztünk inkább szállásokon. Az első nap végén például 120-an aludtunk egy középkori kórház épületében. Egyszer egy elkészült, de még át nem adott autópálya belső sávjában aludtunk, ráadásul sokkal jobbat, mintha valami zsúfolt szálláson lettünk volna, ugyanis ott sokszor elviselhetetlen a bűz és horkolás.


- Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, feladod?

- Még csak egy pillanatra se gondoltam soha, hogy fel kellene adnom, bár voltak pontok, amikor mentálisan és fizikailag is "kivoltam". Mikor egyedül, éjjel háromkor az erdő közepén arra ébredsz, hogy zuhog az eső az arcodba, és tovább kell indulnod a hidegben, hogy valami fedél alá be tudj húzódni, akkor bizony elgondolkodsz, hogy mit keresel itt egyáltalán, amikor mindenki jóízűen alszik, vagy bulizik. Ezek kellemetlen helyzetek voltak, de kibírhatóak.  Azonban, az utolsó 15 kilométer volt a legnagyobb kínszenvedés, egyedül gyalogoltam akkor már 10 napja, és azt hittem sosem érek oda. Tudtam, hogy órák kérdése csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor persze megérkeztem, és a forró zuhany alatt tudatosult bennem, hogy végeztem, hatalmas örömet éreztem, teljes eufóriába estem.  A következő néhány napot az óceánparton töltöttem, szinte végig aludtam, hiszen előtte már 30. napja folyamatosan gyalogoltam, egyetlen teljes napra sem álltam meg.

- Hogyan emlékszel vissza utólag?

- Mindenképpen meg szeretném ismételni ezt a csodálatos utat, esetleg egy más útvonalon keresztül. Akár már holnap elindulnék újra, egy percig sem haboznék.
Ezúton is köszönöm szüleimnek az úthoz szükséges anyagi segítséget, és hogy végig biztattak, és tartották bennem a lelket.
Mindenkinek csak ajánlani tudom az Utat, és akinek bármilyen kérdése van ezzel kapcsolatban, nagyon szívesen válaszolok. Általában meg lehet találni az EF. 56-ban, vagyis a KHE irodában.