Kult-lemezek

N.W.A. - Straight Outta Compton (1988, Ruthless Records)

Pár amcsi fekete srác - akik magukra csak diszkréten niggereként referálnak - lőfegyverekről, prostituáltakról, utcai erőszakról, drogokról és a hatóságok kipicsázásról szövegelnek. A jelenség mára már ismerős, de 1988-ban az N.W.A. (Niggaz with Attitude) volt ennek a zsánernek a megalapozója, ezzel a gangsta rap megteremtője.

A csapat Eazy-E volt drogdealer kezdeményezésére alakult Ice Cube, MC Ren, Arabian Prince és a két Dj/producer, Dr. Dre és Yella részvételével. A korong címe a tagok otthonául szolgáló dél-Los Angeles-i negyedre utal, amely nem éppen a város legjobb környékeként vált ismertté.

Már a címadó szám elején a "You're now about to witness the power of street knowladge" sor felkészíti a hallgatót, hogy mit fog kapni az arcába: kőkemény szövegeket az utca világáról, ahol minden party lövöldözéssel ér véget, a kocsikban a baseballütő és a shotgun alapfelszereltség, a narkós ribancok pedig pénzért bármire hajlandóak. Ugyanakkor a legdurvább kritikát nyújtják a városi lecsúszott színes bőrű fiatalságról, akiknek a bűnözés jelenti az egyetlen alternatívát, egyben arról a társadalomról, amely mindezt tétlenül nézi. Talán ezért is lett dupla platina és világszerte sikeres az album, mert egy olyan utcaképet festett, amely ismerős nemcsak Los Angeles, de Sao Palo vagy akár Budapest fiataljainak is. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a VIII. kerületi Pityinger László is az album egyik számából, a Dopeman címűből kölcsönözte művésznevét.) Viszont hogy nem a rádiók és zenetévék tették sikeressé a lemezt az biztos, hisz az N.W.A. alig kapott helyet a médiában. A Straight Outta Compton volt az egyik első olyan hip-hop album, mely megkapta a mára jól ismert szülői felügyeletre figyelmeztető fekete-fehér kis címkét, a Fuck the Police című nótára pedig az FBI is felfigyelt.
Az album hangzásvilága még a 80-as évek partizós hip-hopját idézi, uptempos szinti és dobgép hangokkal, sok funky, disco mintával és még több szkreccsel, azaz a durva szövegek mellé jól táncolható ritmusokat kapunk.
Pár évvel később az N.W.A.-t felemésztették a jogdíjak körüli civakodások, a kiadóval való veszekedések, így a tagok szétszéledtek és több-kevesebb sikerrel szólókarrierbe fogtak. Mára pedig minden fehér, kertvárosi amcsi srác gengszter akar lenni, buggyos gatyában, fuksszal a nyakában. Az N.W.A viszont a Straight Outta Comptonnal mindörökké kivívta a "legfaszább niggerek" címet!

Express Yourself klipp

Living Colour - Vivid (1988, Epic)

Egy másik kiváló lemez 1988-ból, szintén fekete előadóktól, de gangsta rap helyett hard rockba oltott funky és jazz. A Living Colour debütáló albuma, a Vivid esetében a név kötelez elv maximálisan érvényesült (vivid: színes, élénk, tarka). A Living Colour a New York-i jazz-rock szcénából indult, a gitár virtuóz Vernon Reed vezetésével. Változó tagság után '86-ra sikerült egy viszonylag stabil felállást összehoznia, Corey Glover énekessel, Muzz Skiling basszerossal és Will Calhoun dobossal.
Ekkortájt a híres new york-i CBGBs klubban látta őket fellépni valami Mick Jagger nevű fazon, aki mindjárt segített is nekik leszerződni az Epichez.
A Living Colour pedig egy olyan lemezzel köszönte meg a lehetőséget, melyen soul, funk, és jazz tökéletes egységet alkot a hard rockkal és metállal. Glover énekhangja tökéletesen megfelel a lágy szerelmes balladákhoz (Broken Hearts), a funky-s popslágerekhez (Glamour Boys) vagy akár a dühös zúzásokhoz (Cult of Personality, Which Way to America?). Ugyanakkor pillanatra sem veszünk el a stílusok közti ugrándozásban, az album végig megmarad egy egységes kereten belül, ami nem más mint maga a sokszínűség.
A Vivid rögtön pozitív visszhangra talált mind a sajtó, mind a közönség részéről. Rövid időn belül felkúszott a Billboard lista 6. helyéig és dupla platina lemez lett. Egy évvel később pedig a Cult of Personality megkapta a legjobb hard rock dalnak járó Grammy díjat. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy azért nem Reedék találták fel a spanyolviaszt. A funk metál/funk rock irányzatot már akkor is sokan művelték, mondjuk a Fishbone, a Faith No More, a Primus vagy épp az RHCP, de szerintem máig nekik sikerült a legtermészetesebben ötvözni a "fekete" ritmusokat a "fehér" gitárzene dallamaival. Talán nem véletlen, hogy szövegeikben fellépnek a faji szegregáció, a híres amerikai etnocentrizmus ellen, továbbá általában kiállnak józan és szabad gondolkodás mellett.
A kezdeti sikerek ellenére az LC mára sokat vesztett régi fényéből, annak ellenére, hogy aktívan turnéznak (Budapesten legutóbb tavaly előtt jártak, a ZP-ben adtak egy ingyenes koncertet), 2008 közepére pedig új albummal készülnek, ennek ellenére viszonylag kevesen ismerik a nevüket. Holott a zenéjük alapján simán lehetnének akkora gigasztárok mint a már említett RHCP. Mindenesetre, ha eddig nem ismerted a Living Colourt, a Vividet érdemes meghallgatni, mert egy olyan lemez, ami színt visz az életedbe.

Cult of Personality klipp

Metallica - Master of Puppets (1986, Elektra Rec.)

Általában ha megkérünk egy nem metál beállítottságú emberkét, hogy mondjon egy metál zenekart nagy valószínűséggel a Metallica lesz a válasz. Ha pedig megkérünk egy metálost, hogy mondjon egy korszakalkotó metál lemezt, akkor nagy valószínűséggel a Master of Puppets lesz a válasz.
Persze lehet, hogy mások a kult címkét inkább az 1990-es "Fekete lemezre" akasztanák, amivel Hetfieldék igazi mainstream sikert tudtak elérni, ennek megfelelően az sokkal hígabb is lett eltávolodva a trash, speed gyökerektől. A Master of Puppetsen viszont nemcsak hogy saját hangzásvilágukat alakították ki, de máig megszámlálhatatlan banda van aki többé-kevésbé ebből az albumból él meg (de mint tudjuk jótól lopni nem szégyen). Mind a nyolc egyenként 5 perc játékidő feletti számban, bőven kapunk az arcunkba géppuskaszerű riffeket, menetelős lábdob témákat, darálós éneket, ugyanakkor elszállós, andalító gitárszólókat, finom nyugis kiállásokat, hogy aztán újra teljes erővel sújtson le az ipari gőzkalapács. Nem törekszenek állandó hipergyors, darálásra mint a kezdeti speed nótákban, inkább fel-alá ugrál a tempo az egyes számokon belül.
Ez volt az utolsó Metallica szerzemény, amelyen közreműködött Cliff Burton basszus gitáros, tragikus halála előtt (sok rajongó szerint az ő posztja máig betöltetlen a csapatban). Többek között ő írta az Orion című zseniális instrumentális tételt, ami szerintem minden idők egyik legjobb Metallica nótája.
Az igazán szép ebben a lemezben, hogy sose lehet igazán megunni, annyira összetett, hogy az ember még évek múltán is fel tud fedezni benne új dolgokat.
Egyébként, hogy mekkora hatást gyakorolt a Master of Puppets arra a fajta zenére, amit ma metálnak nevezünk, jól mutatja, hogy dalait a Dream Theatertől kezdve a Mastodonon át a Bullet for My Valentine-ig kismillióan dolgozták fel tiszteletadásként. Arról nem is beszélve, hogy minden kisgyerek, aki elektromos gitárt kap Karácsonyra és rocksztár akar lenni a Nirvana Smells Like...-ja és a Smoke on the Water után a Master of Puppets intróját tanulja meg játszani. Vajon miért?

Battery (live)


Oszd meg a véleményed másokkal. (1 hozzászólás)