Egy ösztöndíjas élete Kínában Vol.3
|
Írta: Lafi | 2004. 04 22. |
Ismét jelentkezünk Kínából, de sajnos utoljára. Ezúttal egy kis
ismertetővel szolgálunk az ottani tömegközlekedéssel kapcsolatban.
A vonatokon 3 osztály van: Az ülés
(roppant brutális egy ilyen hosszú úton, nem olyan ülések, mint otthon,
jóval keményebbek, fejtámla nélkül, pihenés igazából kizárva). Kemény ágy
(egy fokkal jobb mint az előző; kis, el nem zárt fülkékben 6 ágy,
egymás felett 3-3, szintén nem túl kényelmes, de ágy!) És végül a puha ágy
(a legjobb, sokszor, hosszú utakon megüti a repjegy árát, kis, lezárt
fülkékben 2-4 ágy, állítólag valóban kényelmes, mivel én csak csóró
diák vagyok sajnos nem tudhatom).
Tehát 13 óra az ülésen! Szerencsére én még elég jól viseltem, bárhogy tudok aludni, de a többiek, főleg a brazil srác, nagyon összetörtek.
A vonat WC-jéről csak annyit, hogy angol WC itt sincs, de ez nem kunszt, hisz az éttermekben sincs. De itt meg lehúzás sincs, csak szüretelés utáni halom.
Ez is kibírható, de ekkor még nem számoltunk egy hatalmas problémával! Tianjinben az emberek már kezdenek megszokni minket, „felvilágosult” város, tudják, hogy vannak másmilyen emberek is. Na de mi most másfelé mentünk, mintha egyenesen egy évszázadokkal ezelőtti korba vettük volna az irányt! Nem tudjátok elképzelni milyen érzés arra ébredni, hogy 6 tipikus kínai (nagyon fontos fogalom: tipikus kínai) bámul az arcodba egy méter távolságból, mert még nem láttak fehér embert. Arról, hogy hány ember akart beszélgetni velünk nem is írok.
Na, szóval megvettük a vonatjegyeket (szerda este 21:40-től csütörtök 9:45-ig), és indulás előtt még találkoztunk a brazil srác AIESEC-es barátjával, akinek a szülei kivittek minket a pályaudvarra. Mikor naivan megkértük őket, hogy segítsenek megkérdezni, ülőhelyeinket nem tudnánk-e valahogy ágyakra cserélni, ők azonnal megmutatták, hogy mi is az a két dolog, ami Kínában valóban működik. Az egyik a mobiltelefonok (kivéve az enyém...), amiből volt is nekik vagy 5, a másik a kapcsolatok. Rengeteg telefon és rég nem látott ismerős zargatása után úgy állt a helyzet, hogy nincs ágy, de ha esetleg mégis lenne, a vonaton mászkáló rendőr, egy ismerős ismerősének az ismerőse, értünk jön és odavisz minket, ahol megvehetjük az ágyakat.
Tényleg az árak! Ez a kb. 800 km-es út nekem ülve 750 Ft-ba került, ággyal pedig kb. 3000 Ft-ba. Szóval leültünk a helyeinkre, és most értettük meg, hogy mekkora szerencsénk volt az odaúton a sok diákkal. Most csak tipikus kínaiak voltak a vonaton, és bár sziklán és hegyen csináltam már pár rázós dolgot, most őszintén félni kezdtem, Paulo pedig nem győzött hálálkodni, hogy elkísértem. Szerencsére, bármilyen hihetetlen, 1 óra után jött a rendőr és elvitt minket, mi pedig megalapítottuk a rendőrizmus vallását, leborulva a kékruhás isten előtt.
/Lada Márk tollából/
Hát ennyit Kínáról…, de a kaland még nem ért véget! Legközelebb újra jelentkezünk…talán Hollandiából...
Tehát 13 óra az ülésen! Szerencsére én még elég jól viseltem, bárhogy tudok aludni, de a többiek, főleg a brazil srác, nagyon összetörtek.
A vonat WC-jéről csak annyit, hogy angol WC itt sincs, de ez nem kunszt, hisz az éttermekben sincs. De itt meg lehúzás sincs, csak szüretelés utáni halom.
Ez is kibírható, de ekkor még nem számoltunk egy hatalmas problémával! Tianjinben az emberek már kezdenek megszokni minket, „felvilágosult” város, tudják, hogy vannak másmilyen emberek is. Na de mi most másfelé mentünk, mintha egyenesen egy évszázadokkal ezelőtti korba vettük volna az irányt! Nem tudjátok elképzelni milyen érzés arra ébredni, hogy 6 tipikus kínai (nagyon fontos fogalom: tipikus kínai) bámul az arcodba egy méter távolságból, mert még nem láttak fehér embert. Arról, hogy hány ember akart beszélgetni velünk nem is írok.
Na, szóval megvettük a vonatjegyeket (szerda este 21:40-től csütörtök 9:45-ig), és indulás előtt még találkoztunk a brazil srác AIESEC-es barátjával, akinek a szülei kivittek minket a pályaudvarra. Mikor naivan megkértük őket, hogy segítsenek megkérdezni, ülőhelyeinket nem tudnánk-e valahogy ágyakra cserélni, ők azonnal megmutatták, hogy mi is az a két dolog, ami Kínában valóban működik. Az egyik a mobiltelefonok (kivéve az enyém...), amiből volt is nekik vagy 5, a másik a kapcsolatok. Rengeteg telefon és rég nem látott ismerős zargatása után úgy állt a helyzet, hogy nincs ágy, de ha esetleg mégis lenne, a vonaton mászkáló rendőr, egy ismerős ismerősének az ismerőse, értünk jön és odavisz minket, ahol megvehetjük az ágyakat.
Tényleg az árak! Ez a kb. 800 km-es út nekem ülve 750 Ft-ba került, ággyal pedig kb. 3000 Ft-ba. Szóval leültünk a helyeinkre, és most értettük meg, hogy mekkora szerencsénk volt az odaúton a sok diákkal. Most csak tipikus kínaiak voltak a vonaton, és bár sziklán és hegyen csináltam már pár rázós dolgot, most őszintén félni kezdtem, Paulo pedig nem győzött hálálkodni, hogy elkísértem. Szerencsére, bármilyen hihetetlen, 1 óra után jött a rendőr és elvitt minket, mi pedig megalapítottuk a rendőrizmus vallását, leborulva a kékruhás isten előtt.
/Lada Márk tollából/
Hát ennyit Kínáról…, de a kaland még nem ért véget! Legközelebb újra jelentkezünk…talán Hollandiából...
