Őszi Rockmaraton 1.

Hullanak a levelek, borús az idő – kétségtelen jelei annak, hogy a nyári fesztiválözön véget ért, egyre kevesebb szabadtéri koncerten vehetünk részt. Ám aki ki lenne éhezve egy kis zenére, ne búsuljon, hisz az idei ősz máris számos gyöngyszemet tartogat számunkra.

Metallica: Death Magnetic. Ami először feltűnik az embernek amint kezébe veszi a frissen szerzett albumot, az a cím és a borító. 'Mágneses Halál' – egy ilyen címválasztás leginkább egy B-kategóriás horrorfilmre emlékeztet, amit a borítón látható vészjósló koporsó csak erősít. Ám, ha végighallgatjuk a korongot amit megvettünk (vagy egyéb alternatív módon szereztünk be), rögtön átgondolja az egészet. A Death Magnetic egy megemlékezés a halálról, azokról, akik az együtteshez közel álltak, barátok, ’kollégák’, akiket magához szólított a halál. Ha belegondolunk, tényleg mágneses a halál, hisz az élet végét jelenti, mindenképp magához vonzza az embereket. Ami változó, hogy kit mikor.

A St.Anger (2003 – Elektra Records) után öt évet kellett várni, hogy újabb Metallica-anyagot foghassunk a kezünkben. Még nem akarom leírni, hogy megérte. Számos kritikus valamint a bázisközönség ugyanis már két-három albummal ezelőtt eltemette az együttest, mondván, kiégtek, már csak a pénzért csinálják. Az effajta véleménynyilvánítás valahol logikus, hiszen minden változik az idők során és van, hogy egy zenekar és közönsége között megnő a szakadék. Nos, a Death Magnetic jelentheti az újabb hidat, ha egyelőre még csak pallókkal is van letakarva. A Death Magnetic a kilencedik nagyalbumuk.

Eleinte én is óvatosan hallgattam bele. A korong tíz számot tartalmaz, ha megemlítjük azonban, hogy több mint 70 perces az anyag, érthető, hogy nem háromperces dalocskákról van szó. A legrövidebb szám is több mint 5 perc, a leghosszabb instrumentális majdnem 10. A lemez producere Rick Rubin, aki világhírű szaktekintélynek számít. Ő működött együtt olyan nagy együttesekkel, mint a Red Hot Chili Peppers vagy a Slayer. Nos, a Death Magnetic is valószínűleg fényesíteni fogja hírnevét. A zenekar visszatért a gyökerekhez, és az igazi nyolcvanas-kilencvenes évek trash metálját hozta nekünk a felszínre, amiért a rajongók rendkívül hálásak. Régies hangzás, Trujillo basszusai valamint Ulrich precíz és színes dobjátéka adják a stabil alapot, amire Kirk Hammet szólói és Hetfield eredeti trash-hangszíne építenek. A számok rendkívül összetettek, változatosak, pont ahogy várnánk. Megtalálható az albumon az 'Unforgiven III', ami a trilógia befejezése. A kemény játék mellett lassabb, melodikusabb dalok is elkápráztatnak, mint az előbb említett 'Unforgiven III' vagy a 'The Day That Never Comes' (megtekinthető itt). Az album tematikája nem változott sokat a Metallica-tól megszokotthoz képest: sok minden mellett a halálról, a társadalomról, az emberről és magányáról szólnak. Kivetnivalót egyedül az album hangminőségében találunk, bár szerintem ez is erősíti a dalok régies atmoszféráját.

Ha a konzervatívabb chopper-es közönséget nem is sikerült visszahódítani, rengeteg rajongónak egészen biztosan bejön a Death Magnetic. Olyan anyagot sikerült összehozni, ami újabb mérföldkövet jelenthet mind az együttes, mind a műfaj történetében

Az ősz még számos meglepetést tartogat számunkra, kíváncsian várjuk a bevezetőben említett zenekarok új lemezeit.

Folytatás következik…



Oszd meg a véleményed másokkal. (0 hozzászólás)